A nap vörösen égett, a hajnal első sugarai szinte égették a bőrét. Ami másnak szelíd, meleg napfény volt, az neki majdnem lemarta a húst a csontjáról. A vér sebes patakokként folyt le kezéről, a földön pedig tócsába gyűlt. A nő testét szinte befedte, mint egy ruha a vörös burok, egy bársonyos takaró. Az új palást ijesztő volt, vad és mámorító, szabad és feloldozást hozó számára.
 Egy darabig gyönyörködve nézte művét, majd kezeire pillantott. A piros bársonykesztyűre hasonlító vér már kezdett megszáradni, és egész gyorsan veszítette el színét. Sötétebb, feketébb lett, szinte az éjszakánál is sötétebb, de nyugtalanítóan piros árnyalatú. Megijesztette a színváltozás, nem látott elég pirosat ahhoz, hogy jól érezze magát. Félt, rettegett. A távolból sziréna hangját hallotta. Elég volt a sziréna kék-piros színét maga elé idézni, hogy jobban érezze magát. Fölkelt, felkapta eszközét, a véres csavarhúzót, és elfutott. Téglavörös házak, vérvörös nap, és sötét, bíbor vér, mindenhol a kedvelt szín... És semmi más.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.